Tudom, tudom, a török gasztronómiai csodáknak külön blogot kell indítanom, de idő hiányában még várt magára. Persze a gyakorlati úton szerzett tapasztalatokat szorgalmasan gyűjtögetem… 🙂 Értsd: állandóan eszek, továbbra is. El se hiszem, hogy még mindig 54 kiló vagyok, már legalább hatvannak kéne lennem. Nem zavarna. És az csak egy dolog, hogy sokat eszem, de minden étkezés egy örömünnep, az ízek csodás összhangja, aaaaa, gyertek Isztambulba és egyetek végig egy hetet… 🙂

A kedvenc édességeimről be kell számolnom, mert ezek testen kívüli élmények 😉 :

Az első a Maraş Dondurması.

Ez egy a világon egyedülálló, Törökország Maraş régiójából származó fagyi, amit két dolog határoz meg: hogy nehezen olvad, és hogy ilyen nyúlós-ragadós állagú, igazából leírhatatlan. Ha bárki Isztambulban jár, a MADO nevű cukrászda lánc bármelyikében kipróbálhatja. A leírás szerint a Maraş régióban élő kecskéktől származó kecsketejet, továbbá salep-et, ami egy, különleges orhidea gyökeréből készült liszt, és mastic-ot tartalmaz, ami a mastic fa gyantájából készül, és a nyúlósságot adja. Nem tévedés, a képeken látható fehér valami a fagyi! 🙂

Tudom, szörnyen hangzik, pedig egyszerűen állati jó. Én is ledöbbentem, mikor kóstolás után olvastam róla. Az olasz fagyi simán elbújhat mellette. A  MADO céglánc saját kecskefarmokat tart fenn erre a célra azon a vidéken.

Utcai árusoktól is lehet venni, ettem már ott is többször, nagyon finom. Az eladók mindig ugyanilyen díszes mellényt viselnek, és mágikus trükköket is bemutatnak a fagyival vásárlás közben, mivel nagyon nyúlik, de közben kemény. 🙂

Az egyik legviccesebb sztorim  is ide kapcsolódik. Amikor először ettem utcai árustól, teljesen beleszerettem, úgyhogy Uğur utána elvitt a MADO-ba, hogy ezt a felturbózott verziót is kipróbálhassam, gyümölccsel, eperöntettel, íme:

Nekem a sima tejes dondurma jön be, a gyümölcsös ízestésűek nem annyira, de ez ízlés dolga. Na kész, ettől teljesen kifeküdtem. Isteni.

Legközelebb egyedül próbálkoztam a MADO-ban, de akkor még ennyit se beszéltem törökül. Próbáltam elmondani, hogy milyen fagyit kérek gyümölccsel, egy tányéron, de persze nem értették. Amikor visszajött a pincér, egy kis üveg csészében 3 gombóc gyümölcs ízű fagyit hozott, nem sima fagyit gyümölcsökkel. Ááá, gondoltam, szívás, így jár aki nem beszéli a nyelvet. Mindegy, megettem, innen tudom, hogy a sima tejes a finomabb . 🙂

Következő próbálkozás előtt már segítséget kértem, Uğur elmondta, hogy kell elmagyarázni törökül, hogy tányéron, öntettel, gyümölcs darabokkal…..stb. Megint mentem, elmondtam a pincérnek, amit tanultam. Kis visszakérdezés, mondtam, sajnos keveset beszélni török… 🙂 De a végén felgyulladt a kis villanykörte a fickó feje fellett, szuper! Várakoztam, majd kihozták a tányéron…..és bakker, bár a gyümölcs darabos-öntetes verzió volt, de nem tejes fagyival, hanem gyümölcsízűvel, és kókuszreszelék volt a tetejére szórva. ÁÁÁÁÁÁÁÁ. Így jár, aki idegen országban lesz fagyifüggő.

Most itt a tejallergiámra már nem is térnék ki, elég az hozzá, hogy időnként fel kell függesztenem a fagyievést… 🙂

Na jó, három a magyar igazság. Harmadszorra legalább 10 mondatban foglaltam össze, mik az igényeim. Olyan volt, mint a Harry és Sally híres részlete, mikor Meg Ryan az út menti büfében rendel, a pincér meg kiborul, nem tudom kinek van meg a jelenet. Elmondtam a magamét, mire a pincér kinyitotta a vastag étlapot, az ötvenvalahányadik oldalon, majd az arcomba tolta. És ott volt, fényképpel illusztrálva, pont az amit szerettem volna…..Ezt kéri? Eee, jól van, szőke vagyok… 🙂 és külföldi…

A szuflé

Tudjátok, mi a szuflé? Én nem igazán tudtam. Egészen a múltkori Boszporusz parti kirándulásunkig, az ázsiai oldalon. Állítólag csak ezen a részen készítik ilyen jól. Isztambul hét dombra épült, a hegyekből a mai napig is kis patakok folynak keresztül a városon, és ömlenek a szorosba. Btw, ezért nem lehet egy egyenes utcát találni az egész városban, de legalább izmosabb lesz a hátsóm… Egy ilyen kis patak menti étteremben ettem életem első szufléját.

Hogy írjam le…? Kívülről éppen csak ropogós, belülről nedves, kakakós puha brownie  állagú, cserépedényben sütött csoda, amit külön kis tálakban, valami tejszínes pudingszerűvel és porcukorral tálalnak fel. A szuflé közepén kereszt irányú mélyedést kell készíteni, oda betömködni a pudingot meg a porcukrot, megvárni még beszívja, és kikanalazni.

Erre nincsenek szavak, de már az illata is elvarázsol, mint a kígyó Mauglit a Dzsungel Könyvében. Ha már a mesés hasonlatokig jutottam, ha valaki látta a L’ecsó című rajzfilmet, mikor a patkánynak színes gömbök és karikák jelennek meg, ahogy különböző ízeket kóstol, na pont olyan! 🙂

Uğur, miközben én már pacává olvadtam a szemben lévő széken a gyönyörűségtől:

Állítólag Isztambul más részein is készítik, de az nem ugyanilyen. Hát nem tudom, de teljesen megőrültem érte, elhatároztam, hogy megtanulom. Uğur már talált videót az eredeti recepttel, de törökül van, kis probléma ugye, de megígérte, lefordítja nekem :-). A hétvégén megsütöttem életem első lekváros buktáját Joni Anyukája receptje szerint. Büszke lett volna rá, ha látja, jól sikerült. Úgyhogy a szuflé se foghat ki rajtam, csak még cserépedényeket is kell találnom.

Van egy másik fagyizó is, Moda-ban. Ez egy nagyon szép és gazdagok lakta kerülete Kadiköynek, a tengerparton. Ali Usta (Ali Bácsi) fagyizója már Uğur gyerekkorában is megvolt, az iskolabuszról gyakran meglógtak a barátjával, hogy itt fagyizzanak. Éjjel kettőkör is nyitva van, és hatalmas a tömeg. Őrület! 🙂

Ali Usta cucca is jó 🙂

Mellette egy gofri árus van, ahol aztán a világ összes elképzelhető feltétjével kérheted a gofridat. Mellette befőttes üvegben gyümölcs formájú marcipánt is árulnak. 🙂

És a teljesség  igénye nélkül, még néhány álom-süti, amikkel volt szerencsém találkozni:

Bocsi…. 🙂